"Pesten 200-nál több kávémérőnk van, s ezeket kávénénőkék vezetik, mert az asszony sohasem elég vén ahhoz, hogy veszedelmes ne lehessen."- írja egy pesti újságszerkesztő, Müller Károly 1855-ben kiadott Pesti Útmutatójában.
A XIX. század második felében Budapesten körülbelül 500 kávéház működött. Ha kíváncsi volt valamire az ember, hírekre szomjazott, pletykákra fájt a foga, lóverseny tippet akart, kártyázott volna egy éjszakába nyúlót, akkor csak leugrott a kedvenc helyére. És hogy hol, mikor, és kivel fogyasztotta el a feketéjét, abból - anyagi helyzetétől a politikai világnézetéig - sokminden kiderült.
A kávéházak mellett más kávémérések is megjelentek, csaknem ugyanekkora számban. Akik a kávéház nyitás szigorú feltételeinek nem tudtak megfelelni - legalább 150 m2 alapterület, 4 m belmagasság, stb. - azok kávémérést nyitottak. Ezek kevésbé fényűző helyek voltak, kávén, teán, tejen és forró csokoládén, valamint az ezekhez ajánlott süteményeken kívül mást nem is árulhattak. Tilos volt a zeneszolgáltatás, a kártya- és egyéb játékok, és a nyitvatartást is korlátozták.
Volt azonban egy nagyvárosi szegény réteg, aki még azt sem engedhette meg magának, hogy ilyen kávémérésekbe járjon. Emiatt aztán megjelentek a zugkávésok, főleg nők, akik nem tartoztak a kávésok céhéhez, ezért aztán valódi kávéból nem is készíthettek italt vendégeiknek. A "kávét" cikóriából, cukorrépából, szárított, pörkölt fügéből főzték. (Nevezik őket emiatt Feigenweibereknek is, Feigen - németül füge) Mások felvásárolták a kávéházakban keletkezett zaccot, és abból készítették a "fickó"-nak, vagy "máslásnak" nevezett italt, melyet az utcán árusítottak. Ezeket a zugkávésokat nevezték kávénénőkéknek.
